Pillanat
Épp csak hazafelé tartott utam, Mélázva, merengve búslakodtam, Mikor elkapott egy illat engem, Éreztem: ez valami új, valami kedves! És az illatok csak jöttek, szálltak, Szívembe boldogság költözött. Szálltam! Meg akartam érinteni a rózsa szirmait, Csodálni akartam a virágoskert színeit, Kezembe fogtam volna egy aprócska gyökeret, Én csak látni szerettem volna az életet.
De valami most is visszatart. Eressz el, te erő, enyém az akarat! Miért kötözöl gúzsba, mikor tennék valamit? Miért töröd össze szívem, ha szeretnék valakit? Csupán pár egyszerű, szép dolgot kértem tőled: Egy pillanatra lefeküdnék a zöld fűbe. Ábrándoznék arról: ehhez mi kell még? De mire rájönnék, Ő csak odafeküdne mellém. Ó, akkor még több lenne a csodás illat és szín! S talán boldogabb lenne még egy szív.
Bármennyire szeretném, ez még nem lehet enyém. Újra szomorúan bandukolok hazafelé. De az elmém csak pörög, ó, de mennyire! Tudom, e szép perc még messze van. De hogy ennyire?!? De már kezdem kapizsgálni, miért van ez. Hiszen fura egy teremtmény az ember. Folyton csak vár és vágyakozik az új után, De olyan türelmetlen egy röpke perc után! Mint gyermek, álmodozik és tervezget. Pedig az ember a pillanatban él, jobb, ha elhiszed. |