Harag, Remény, Szívfájdalom /Kései versek/
I.
Gondolatok, ötletek és rímek cikáznak fejemben, nem akarnak elmúlni,pedig annyira késő van már. Éjjeli zajok töltik be szobám: kései madarak dalolása, a fák lombjának susogása, de mindez eltörpül, ha csak eszembe jutsz. S ez nem hagy nyugodni. Bánatom a sorokba fojtom,egyszer talán elmúlik szenvedésem, hisz nap-nap után dobban a szívem, csak érted, de te kelletlenül hagytál el engem, akár egy rongybabát. De talán majd minden megjavul, meghasadt szívem összeforr és a lámpát nyugodtan oltom le szobámban, hogy nyugovóra térjek, hogy veled álmodhassam.
II.
Ömlenek belőlem a sorok, ez a te műved, és bár megtörten sírok szívem összetört darabkái fölött, de tudom, hogy jól leszek, örülök, hogy Te boldog vagy. Kebledre nem az én fejem borul, nem én csókolom édes ajkaid, de égkék szemeidbe én is belepillanthattam s nekem, Éde, ez bőven elég.
III. Lassan éjfélt üt az óra, mágikus e szám. Ha telihold lenne, talán teljesülne mit szívem kíván : kezed az én ujjaimra fonódjon, s szíved örökké értem dobogjon. De neked más kellett, egy gyönyörű szőkeség, s gonosz dolog talán, mégis azt kívánom: törné össze lelked, szíved, egész tested az a lány. Úgy, ahogy te teddet énvelem, s e keserű bosszútól lenne fájdalmas, de boldog s nyugodt további éjszakám. |