Egy szomorú éjjel Holdvilágos éjszakán Mikor a temetõ már csendes, Egy szõke kislány sírása Töri meg a csendet. Szerelme fejfája az, Aminél oly nagyon zokog, Siratja szerelmét, Kit az élet már elhagyott. Azon gondolkozik vajon Miért nem õt vitte el a halál, Hisz neki úgyis mindig csak Szenvedést okos ez a rút világ. Talán az vigasztalja kicsit, Hogy egyszer õt is elhagyja az élet, S lelke tova szállhat, A szerelme ölébe. Telnek napok, múlnak évek, De az érzések még mindig benne élnek. Pontosan két éve annak, Hogy szerelme elhagyta, Ismét kimegy a temetõbe, Hogy utoljára szerelme sírját láthassa. A lány ismét ott zokog, A fejfa tövében. Nem bírja elfelejteni azt a fiút, Kiért mindig dobogott a szíve, Úgy dönt, inkább a halált választja, Csak szerelmét újra láthassa. A penge már ott van, Remegõ kezében, Várva a megfelelõ pillanatot, Mikor véget vethet életének. Még búcsúzóul ad egy utolsó csókot, A fiú sírjára, Majd belevágja a pengét, Jobb csuklójába. Ekkor a szíve, Még egy utolsót dobban, Jelezve hogy a teste a lelkét, Már az égnek adta. A lány lelke száll fel az ég felé, Remélve hogy együtt lehetnek ismét. S már csak pár perc, És újra együtt lehet a fiú és a lány, Ott fenn az égben, Hol már semmi se fáj!!! |