A haldokló zaklatott lelkiállapota
A félelemben élni,
Olyan, mint máglyán égni.
Az agy fáradt, és zsibbadt,
A test pedig tikkadt.
Félni a fényes éltől,
Ami vörös a vértől.
A vér csöpög lassan,
Az élet pörög halkan.
Aztán elfehéredik a világ,
És belőled nő majd virág.
Élet és halál közt lebegsz,
Élsz még, halni fogsz, remegsz.
Fulladozol, és sírsz,
Vérszagú levegőt szívsz.
Fekete-fehér, vér és könny,
Élet és halál, egyszerre jön.
Sikoltasz, mert fáj,
Nincs erőd, hogy felállj.
Inkább fekszel, vérbe fagyva,
Teljesen magadra hagyva.
Sohase szabad félni,
Az embert semmi se védi.
Ha vége, akkor vége,
Ennyi, nincs több része.
Ez ilyen egyszerű lenne?
Nem, mert ennek sok a terhe.
Össze-vissza, szúrás, vágás,
Dulakodás, ütésváltás.
Fáj, szúr, ég és kínoz.
Az élet még több kínt hoz.
Szédülsz, leragad a szemed,
Haldokolsz, elveszted az eszed.
|