Emberiség

Réges-régen, a kezdetek kezdetén.

Mikor az idő ébredezett puha ágyában.

Emberek jelentek meg a föld felszínén,

És hamarosan szétszóródtak, e csodás világban.

Az ember jó volt, a másikat szerette.

Számára gigásziak voltak a hegyek.

A világ bájait rajongással ünnepelte,

És nem tudta mit rejthetnek a pompás egek.

A másik szemébe meglátta, az elbűvölő világot.

És nem gondolta, hogy az életnek lesz vége.

Nem bántott volna, sohase egy virágot.

Ez volt a történet, első, legszebb része.

Majd megjelent, egy új szó, ami mindent feldúlt.

Ekkortól kezdődik, a második, sötét korszak.

Az újszó neve: telhetetlenség, ez volt.

És vége lett a boldog, békés kornak.

Az emberek, már csak magukat szerették.

Másokkal, hatalmas földekért, mindig háborúztak.

És közben, a földet teljesen tönkretették.

Nagyon sokan, keservesen nyomorogtak.

Kegyetlenség, bűn és viszály sokasodott.

Lassan eltűnt a nap, sugárzó fénye.

Oszló hullák halma magasodott.

És eljött, a második rész csúfos vége.

Megjelent az újabb szó, a gyönyörű pénz.

Az emberek innentől, már nem emberek,

Csak élő torz massza, fej, láb és kéz.

Ebben a világban élek én is, veletek.

A massza lények eladják, testüket és lelküket.

A testük, lelkük tele van sok műanyaggal.

A drogoktól és alkoholtól elvesztik az eszüket.

Ami nem szép, feltöltik szilikonnal.

A csodás földünkből, már nincsen semmi.

Az emberszerű lény, egy ocsmány népség.

Magán kívül mást, már nem szeret senki,

Ebben a világban, már nincsen szépség.