Hűsítő

Égető pokol süt át a busz mocskos ablakán,
rátapad izzadságcseppjeimre a nap tűző sugara.

A nyár mocska körülvesz, nem enged,
ezer csápjával szorosan átkarol.

Fuldoklom, s egy lány mellettem megszólal:
Antonio, melegem van!

Táskámban kotorászok, de egy csepp
nedű sincs üres flakonomban.

Ez itt a vég! A tűző nap ujjbegyeivel
szempillámba kapaszkodik,
s eltűnnek a fáradt lelkű, a kapaszkodóról
himbálódzó ernyedt testű emberek.

Na én megyek!

Két szemem behunyom,
nem maradok a buszon,
elmém máris tovaszáll,
s rossz emlék a fülledt nyár.

Fejbe kólint az álom,
s lélekben a téli erdő
hófödte völgyeit járom.

S közben felcsendül egy dallam –
Vivaldi az – halkan,
de nem a virgonc tavaszt hallom,
se nem az ősz gyümölcshalmon,
és a nyár sem, fúj, az nem kell!

Csak a tél a hópelyhekkel…

Mezítelen lábam nyoma
szűziességét koszolja…
s csak szól a, szól a
hegedű,
s mint a friss nedű,
fülemen keresztül
nyugtat, hűsít,
s az erdő lassan tovatűnik.

Domb tetején állok,
alatta alszik a rét
fehér dunnába takarva.

Lecsusszanok rajta,
hadd ringasson álomba
engem is a paplan…

De csusszanok tovább, tovább,
már nem látom a dombok ormát.

Fenyők között szlalom játék
egész úton sikongatnék,
de arcul csap egy fenyőág,
ősz foltjaim mellé hópamacs
telepszik, s miután elhagyom,
megkérdi: Megvárhatlak? Meg hát.

Visz tovább az ár, a hófolyó,
s mire épp élvezném,
megállít egy hógolyó.

Óriás felejtette ott
még Narnia dicső csatájából,
s gyilkos fegyverét a fenyőágról:

a tavasz próbált területet lopni,
de elbukott, mert lyukas volt a zokni,
megszúrta a születő jégcsap,
vanília vére reá ragadt.

Ó, mily édes fagylalt,
hűsít és nagyon…

Felébredek, kinyitom szemem,
a megállón már rég túl mentem,
s a kapaszkodót nyalom.