Lángoló könnycsepp
Homok és homok. Benne nyomok, összezúzott romok, s én, sivatagi szellő rajta, megsuhintva azt, nyomot hagyok.
Dűnéken innen és dűnéken túl pörgő leheletem a mélybe túr.
A mélybe, ahová már alig ér le viharcsóvám pusztító vége.
Olykor-olykor, ha elég a rosszból, s megsértem a gyenge ideget, és az alvó óriás, vagy az érzékeny törpe, kiket már remény nem hiteget, felnyitja szemét, hogy a port, melyet a kínzó beléhord, patakként szórja szét.
Tojásból született a piciny könnycsepp, s máris tovaszállna.
A sivatag kútja gejzírré nő feltörésre várva.
Szomjas a felszín, harcol, de hiába, felülkerekedik a vasorrú bába.
A seprővel kavar, s mint az avar, melyet a szél felborzolt, mindent megzavar.
Hadar és csavar, és az üvöltő szavak, mint a vízben a halak, úgy lubickolnak a homok alatt, tördelve a falat.
S a kődarab megreped, de még eped, hogy talán a forrás egyszer megered.
Kúszik, mint a földigiliszta, felfelé, s oly tiszta, oly hűs és élettel teli, hogy a második csatát talán ő nyeri.
Egy rakéta-könnycsepp a pince mélyéből, a sivatag-bőr alatt könnyezik egy szív, s útjából mindegyik gát szétdől.
Fel és fel, a fény felé, küzdve a homokárral, a tűző-űző napsugárral, mely szünet nélkül szájal, tele szájjal, s hangzik a nászdal, s lassacskán eldőlt, már csak a szomorító igen van hátra, mely áldást ad a nászra, s a közelgő gyászra.
Ám előtte a poént ellőtte egy meg nem hívott vendég, az ellenség, a Föld utolsó könnye, mely bár vánszorog, de el nem párolog, s csak jönne, és jön is, nem szaggatja tövis, a napsugár sem vágja szét laza, gyenge kis testét, s célt ért.
Félt, de élt, egy utolsót remélt, méltón fejezte be gyötrelmes életét:
Sárguló levélhez futott forrva, gőzölögve, a száraz levegőtől élesen köhögve, ment, ment tovább is, megteremtve egy egész oázist millió társával, kik megelégelték az alázkodó tűrést, a színlelt egyetértés önpusztító bűnét, s bár a semmi mindennél könnyebb, nem ezt választotta egy lángoló könnycsepp.
Törj a fény felé, világ szomorúsága, oltsd el a Pokol magasodó lángjait!
Térj vissza a szabadok világába, teremts új életet, hazát, ma, itt!
Pezsegj, lángolj, s hűtsd le a Földet, perelj, vádolj, lázadj, te, könnycsepp!
Toldi kezével dobd a malomkövet.
Homok és homok. Benne nyomok, ahol egy könnycsepp életet hordott.
Dűnéken innen és dűnéken túl már nem a Nap a legfőbb úr.
Más tájakra pördül, sosem szédül el, vihart kavar a sivatagi szellő, hogy a mélyben a bús kesergő Föld ott jajduljon fel.
Új oázist teremtve kel, s a megváltó könnycsepp lángolva repül följebb és följebb…
|