Ember, szüless!
I. Burok
Feszít a burok, ólomkristály láncszemek zsugorodnak, egyre nagyobb árnyékot vetnek jövőmre, belemélyesztett ujjamat zúzza össze.
Felemelem állam, hátrahajtom vállam, s valami bizonytalanság születik a kristályban.
Belelátok a hamis kapcsolatba, szétzülleszti a felismerés, a nézés vaksága helyett a látás művészete.
Semmivé válik érzékszervem póráza, mellkasom feszíti a lusta láncszemeket, s midőn a megkönnyebbülés sóhaja távozik, tétlenül a földre peregnek.
2. Kapcsolat
Láncszemeket keresek, de csak szögeket lelek születő lelkem koporsójába.
Ujjaim nyílnak, mint tavasszal a virág, rügyezik a szívem, mit a féreg kirág… … talán rossz földbe ültettem magvait.
Gyomok szívják el éltető erőm, hamis kacsokkal átölelnek, s kérdésemre kérdéssel felelnek.
El hát innen, veteményes kertbe!
3. Utak
Leszakadt a tengely, elgurult a kerék, az előírt irányzat nekem már nem elég, új utakra vágyom.
S ha az lesz a halálom, jöjjön hát, kivárom, de ahhoz, hogy az élet maga alá temessen, előbb még emberként újra kell születnem.
|