Vajas Kenyér
Szívem már csak a Vajas Kenyérért dobog:
Nélküle én étlen, üres gyomor vagyok.
Mint kenyerére a vaj, úgy kell nekem ő,
A szénhidrátforrás, a natúr, nyers erő!
Éjjelente annyiszor megálmodtam én,
Hogy zöldellő, illatos mező közepén
Kézen fogva járunk, s ő az ajkamhoz ér…
Imádom az ízed, drága Vajas Kenyér!
Imádom a búzát, mely lisztté lett érted!
Imádom a sütőt, mely ilyenné képzett!
S imádom a disznót, mely azért halt csak is,
Hogy bőrödre kerüljön krémsárga vaj is!
És morzsáid örökké énértem lesznek,
És vajkrémet reájuk csak értem kennek.
Hisz jósorsunk előre meg van már írva,
Hogy örökké együtt Vajas Kenyér és Gyula!
S ha nem így lesz?! Arra gondolni se merek:
Nélküled én hamar lélekhalott leszek!
És majd szívzörejnyi gyomorkordulások
Idézik fel bennem újra szép karéjod.
Mert nem kell nekem hús, sem ezernyi köret,
S nem kell nekem rétes, mit nagyi sütöget,
Csak Te, a ropogós héjú vad szenvedély
S a bőrödre kent, hófehér szerelmes kéj!
|