Rímfaragó
Elfogyott az ihletem,
s csak nézem egyre félszegen
a kihipózott papírt.
Toll-csákányom hegybe vág,
hogy enyém legyen a világ,
de ott van az a sziklaszirt.
De mért kell, hogyha szívemen
a mindenható értelem
csak nyakig gombolt nagykabát?!
Kétrét hajtott sóhajom
e későesti napszakon
jaj, várja még a vak csodát.
Bal szemembe’ könny fakad,
hogy végigszántsa arcomat,
s a lapra érve verset ír.
Rímbe fogja bánatát,
hogy nehéz az a nagykabát;
könnybe lábad a papír.
Már homályos az asztalom,
és elszuszogva himnuszom
lehajtom a fejemet.
Szobám csak egy szürke folt,
s a verskezdemény, ami volt
a bárányködbe veszett...
|