Az én Fám


Rajzolok egy fát a képzeletemben,
Sehol a világon nem látni nála szebbet.

Gyökerei vastagok,erősek,mélyre nyúlva szövik át a Földet,
így vigyázva a létet,egyensúlyt teremtve.

Törzse magas és széles,
mohától zöldellő,néhol kemény,kérges.

Mikor még fiatal volt és zsenge,
hideg telek s viharok tépázták rendesen,
lyukakat sebzett rá a kegyetlen idő,
de ő állta a sarat,s nagyra nőtt.

Sebei,melyek előbb betokosodtak,
kérge alatt szinte már nem is látszanak.
Régmúltnak nyomait jó sorsa begyógyította,
a bölcsesség mosolya elhomályosította.

Határozottá vált és megerősödött.
Hogy nem hajlékony már? Csökönyös?
Ne hidd!
Csak már nem úgy táncol,ahogy a szél fütyül,
a maga ritmusában a saját kedvére örül.

Lombkoronája hatalmas,ágai az égbe üzennek,
hirdetik,hogy neki minden élőlény kedves.
Zizegő levelekkel boldog éneket zeng:
Bármi is legyen az,a világon minden szent!

Szent a szerelem,mely nyári éjszakán tövében áldozik,
Szent a gyermek,ki kalandvágyból az ágaira kapaszkodik.
Szent a madár,mely fiókáit benne neveli,
Szent a ragadozó,mely vadászat után árnyékába húzódik,
s az égető napsugarak elől védelmét így kéri.

S a Fa befogad.. elrejt vagy elringat,
Mindenkinek megadva,amire szüksége van.

Nem téved el,
Nem menekül,
a dolgok után nem rohan,-

-Azt mondod,egyhelyben áll? Haszontalan?

A szemed az mi ítél.

Ő így halad!!