Elfutni
Sokfelé vitt már engem a lábam, Volt, hogy mindennek hátat fordítottam, Soha nem néztem vissza, pedig tudtam, Már oly’ régóta tudtam: hibáztam.
Elfutni a világ elől, azt hittem, Csodálatos döntés lesz. Tévedtem. Könnyebb volt, hogy elmentem, De vajon megérte, hogy így elvesztem?
Nem csak én kerestem a boldogságot, Több ember is velem tartott, De útjaink szétváltak, a vágy elkapott, És megint olyan magányos vagyok.
Itt állok az óceán előtt, lábamon nincs cipő, a hűvös homokban taposok. Nézem a naplementét, s azon gondolkodom, Hogy lehettem ilyen bolond?
Már csak a Hold fénye ragyog, Mikor elszánom magam, megfordulok. Szembenézek a világgal, mi elhagyott… Vagy én hagytam el? Már nem tudom.
Nem futok többé, a lábam nem visz új utakra. Talán már értem én is. Hiába minden, az élet és a halál is, Ha elfutok, a boldogság újra megtörik.
Megteszem az első lépést feléd. Nem mozdulsz, csak nézel felém. Nem tekintesz szemembe, de ha mernél, Talán én porrá lennék, majd elszállnék.
A kezedért nyúlok, de te futni kezdesz. Bárhogy fáj a lábam – a szívem -, utánad eredek. Egyszer te is megérted, hiába futsz, küzdesz, Én mindig itt vagyok melletted. |