Ugatás a köd szélén

A hófödte, hideg pusztán át
Öt kutya húzza a nagy kék szánt,
Amelyben kopott zsákok állnak,
Bennük pedig igaz szeretet,
Hűség és boldog percek hálnak,
E világban nehéz teher ez.

A kutyák még tartják az irányt,
Egyesült erővel még bírják
A szánhúzást e jégvilágban,
Melyben a vörös szél nem hat meg
Egy embert sem, s talán hiába,
De húzzák a szánt, mely nem fagy meg.

Jaj, félek, mi lesz ha jő az éj,
Más utakat ad, más lesz cél,
És az öt kutya öt iránya
Akaratlanul és szenvedve
Szanaszét megy e nagy világba,
Egyedül, létük fenyegetve.

S ha öt eb öt irányba szalad,
Akkor a szán, a zsák szétszakad,
S tartalma, mely manapság ritka,
A jégvilág martaléka lesz.
Jaj ne! Csak ezt ne! Kérlek biztass,
És ígérd meg, hogy nem, nem így lesz!

És én pedig szavamra mondom,
Hogy a gaz sors bármerre hordjon
A jeges pusztán a sötétben,
Hogyha meghallom hívó szavad,
Akkor én felgyorsítom léptem
És e négy mancs csak feléd szalad.

Meggyújtom bundám, havat török,
Nyugodj csak meg, itt vagyok, jövök.
S nem mondom, hogy a jeges pusztát
Felolvasztom akkor teljesen,
De körülötted a hóbuckát
Vízzé teszem égő testemmel.