Komor szobor
Tépett képet vésett a végzet, de szép lett, mint a simogató, bársony szellő alatt a gyümölcsöt rejtő bokor, s mint a virágcsokor, melynek tündöklő színeit az angyalok hímezik aranyból és sárból, mint az ember, ki magába nézni, szívébe tépni nem mer, mert bántja a felismerés, mint a szívbe döfött kés, és a kivágott rés, melyen át egy belső, saját világot teremtő szobor áll meredten, rajta vés az élet eszeveszetten, mindig mást teremtve, míg a nagy mű, a bús, keserű el nem készül végül; s napvilágot fokozatosan látott, megcsonkítva az egész világot, komor szobor: az ember.
|