Pár szó a Télhez
Egy kislány ült a hóban minden télen, nagykabátban. Hóembert épített, hógolyózott, néha nevetett, néha elcsúszott.
Hogy ki volt az a lány? Én voltam, de mostanra már nincs hó, sem igazi tél, Csak kósza hit, megtört remény.
Néha újra a hóban ülök, És egy régi nótát fütyülök. Piros kesztyűmet lehúzom, Bármennyire is fázik kezem: kinyújtom.
Kis hópehely, mi odatévedt, Csendesen markomba telepedett. Mindig úgy láttam, mosolyog, Aztán elolvad és elpárolog.
Néha újra az a kislány vagyok, Hópelyhet fogok, dúdolgatok… Hideg, mintha meghalna, tudom, De én szeretlek, Tél! Ó, de nagyon! |